An English Haunting (2024)

A negyedik Postmodern Adventures játék, és eddig talán ez tetszett a legjobban, nagyon közelíti a 10 csillagot, és szerintem akkor is versenyben lesz az „Év kalandjátéka” címért, ha tényleg kijön idén a többi nagy dobás (Old Skies, Rosewater). Az új mű tehát a nagyon korai 20. század Angliájában játszódik, amikor az úri közönség szomjazta a természetfelettit, és mindenki mindenhol szellemeket látott. Elterjedtek a szellemfotók, médiumok urizáltak minden sarkon, mindeközben az utcákon továbbra is nagyban jelen a nyomor, a korrupció, a bűnözés. Ebben a világban él a főhős, Patrick Moore professzor, aki egy kellemetlen eseménysor hatására elveszti mindenét. Hogy a menthető dolgokat visszaszerezze, meg kell találnia elveszett barátját és 72 órán belül be kell bizonyítania, hogy szellemek márpedig léteznek.
A játék azonban mindemellett sokkal inkább a világának bizarr aspektusaira fókuszál, sokkal inkább egy természetfeletti elemekkel meghintett történelmi fikciónak mondanám, mintsem valódi horrornak, tényleg csak az utolsó 15-30 perc az, de az aztán valóban félelmetes. A Nightmare Frameshez hasonlóan ez is tele van dumákkal, az emberek csak beszélnek és beszélnek, de ezúttal nagyon jól sikerült kiegyensúlyozni a játékot és a történetet. Mert igen, jók a logikai feladatok, sok helyszín van, és nem árt emlékezni, mi hol volt. Eljuthatunk a leggazdagabb negyedektől a legszegényebbekig, konfliktusba keveredünk egy ír bűnszervezettel, belekerülünk egy misztikus ereklyéért folyó öldöklő küzdelembe, de eljuthatunk egy moziba is, ahol Georges Méliès Summoning the Spirits c. filmjét nézegethetjük (a film csak egy perces és PD, az egész benne van a játékban), vagy akár a könyvesboltba, ahol nemcsak egyperces novellákat olvasgathatunk, de a kor horrorirodalmáról birtokolt tudásunkat is próbára tehetjük. Akció közben a korszak ismert „sztárjaiba” is belefuthatunk, a játékban megjelenik Harry Houdini, Florence Cook (bár ez kicsit furcsa, mert ő a játék idején már egy pár éve halott volt igaziból), de Sir Arthur Conan Doyle is (spoiler). A párbeszédek hosszúak ugyan, de fenomenálisak, nagyon nyugtalanítóak is tudnak lenni, a befejezés pedig brutális, bár talán egy kicsit túl hirtelen, túl gyors, és valamennyire még azt is ígéri, hogy nem feltétlen van vége ennek.
Grafikailag kicsit visszaesés a Nightmare Frames után, de másfelől, így is jól működik, és szerintem ennek a játéknak ez a stílus áll jól. A főmenü szerintem remekül megadja az alaphangulatot, de a játékban található elemek, zenék is szépen megcsináltak.
Egyetlen probléma tűnt fel nekem, bár nem tartom kizártnak, hogy szándékosak ezek is: az állandó anakronizmus. A szereplők gyakran használnak olyan szavakat, szakkifejezéseket, amik a korra nem lehettek jellemzőek. Főleg orvosi-pszichológiai szemszögből történik ez, sok a mai nyelvre jellemző szöveg, és ez egy kicsit ront a kalandon.
Összességében azonban egy szuper darab, látszik ezen is, hogy mennyi meló van benne, és hogy mennyire komolyan vették a készítők.