Alice: Madness Returns (2011)

Úgy látszik a Playstation 3-as időszakot elfelejthetem, ha olyan játékot szeretnék, aminek jó a PC-s portja, megfelelően lehet irányítani egérrel és billentyűzettel, és nem FPS, ráadásul magas nehézségi fokon elfogadható a checkpoint rendszere.
Könyörgöm, a steames verzióban még achievementek sincsenek a konzolos verziókkal ellentétben. Viszont amiben a Steam verhetetlen, hogy refundolni lehet ami nem tetszik, szóval vissza is kértem az árát, amióta erre rájöttem, azóta a megvett játékok nagy részével ez történt. :D

Nem akarok elfogult lenni, de ez az egyik legjobb játék, amivel valaha is játszottam. Ahogy a Rule of Rose esetében is írtam, annak ellenére, hogy megvan az árny oldala a programnak, negatívumai messze eltörpülnek azok mellett, amik kiemelik ezt a játékot a középszerűségből.

Mit is kell erről tudni?
Évek óta mondogatom, hogy az Alíz Csodaországban sokkal inkább egy szürreális horror, mintsem egy gyermekmese. Senki nem hitt nekem (ahogy a Gesztenye, a Honalapító esetében sem). Erre jön az Alice: Madness returns és végre igazat ad nekem. Nem akarok spoilerekkel dobálózni, legyen elég annyi, Alice története (már ami Csodaországot illeti), nem egy leányálom. A program sorra veszi az alapot szolgáló emlékezetesebb momentumokat és nyakon önti egy M. C Usher rémálmával, Clive Barker clock-, illetve steam-, és splatterpunk elképzeléseivel, majd ezt toljuk bele Darren Shan féle mese/lidércnyomás történetvezetésébe.

Még évekkel ezelőtt sikerült játszom PC-n ezzel a játékkal, de sajnos egy hiba miatt elhasalt az egész program és évek kellettek, hogy be tudjam szerezni. Azóta a polcom ékessége, mert még egy ilyen játék nincs. Talán csak ennek az „elődje”, az American McGee's: Alice. Megjegyezném a margóra, hogy a fazon szeretett volna egy trilógiát készíteni Alice gyötrelmeiről, de ez eleddig sajnos nem jött össze.

Játékmenet tekintetében nem kell túlgondolni a dolgot, az Alice: Madness returns egy sima, mezei platformer, némi akcióval és logikai feladványokkal. Egy kis ugri-bugri, némi piff-puff, aztán agyalunk hogyan tovább, ismétlés. Nem is ez a program erőssége, hanem a tálalás. Minden pálya iszonyúan egyedi, új ellenfelekkel, újabb és újabb tárgyakkal, kosztümökkel, és kihívásokkal. A harcok talán kissé repetitívek, de legalább iszonyúan kreatívak. Sokszor lesz olyan, hogy egy arénában találjuk magunkat, hol könnyen elhulló, százával ránk szabadított kreatúrával, de olykor egy-egy miniboss is feltűnik, hol ezek kombója fogja nehezíteni az utunkat.
És ha már ellenfelek. Iszonyúan gusztustalan, ijesztő és groteszk lény fog ránk törni… de tudjátok mit? Minden lényben megtalálni egy traumatizált gyerek képzelgését. Kicsit olyan érzésem volt végig, mintha a Silent Hillből léptek volna elő (mondom, hogy sok a hasonlóság a Rule of Rose-zel), de Alice nem egy félénk lányka.
A harcokhoz olyan fegyverarztenált fogunk kapni, hogy John Rambo megirigyelné, és mindegyik olyan, min mikor egy gyerek egy szerszerű tárgyat feltöltene varázserővel, értsd: a borsszóró gépegyver, a vezérbábú pöröly, a teáskanna vállról indítható teafiltervető.

Aztán ott van még szinkron és a zene. Nagyon erős összhang van a látottak és hallottak között. Az egész együtt adja ki Rémálomországot.
Szaporíthatnám még a szót és ajnározhatnám is a játékot, de szinte teljesen felesleges. Persze nem menjünk el a negatívumok kellett sem.

Említettem, hogy a program képes repetitív lenni és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a harcok nem cseszték fel az agyam időnként. Bug is van rendesen, estem át platformokon, ragadtam be falakba és zuhantam megállás nélkül is. Találkoztam sebezhetetlen ellenféllel és szívtam boss harcok alatt is, mikor egyszerűen megakadt a harc. Sajnos több van ezekből, mint kellene, de lehet, hogy az én rendellenesen működő agyam képes volt ezen átsiklani. Talán nem is ez a lényeg.
Ami viszont biztos, hogy az Alice: Madness return egy olyan élmény, amit vagy szeretsz, vagy nem. Aki szereti a kifordított meséket és nem áll messze tőle a Silent Hill groteszk világa, annak kötelező.

A második teljes végigjátszás után mégiscsak jár az 5 csillag. Az első rész nagy kedvencem,
és ez is azzá vált. Korábban írtam már róla hosszabban a blogomban (http://xiaoxindihua.blogspot.hu/2016/01/jatekelmeny-ali…), úgyhogy most csak az azóta tett újabb megfigyeléseket írom le.
Így többedik végigjátszásra (azért többedik, mert a 100%-hoz néhány rész újra kellett játszanom) is magával ragadott ez a sötét hangulat. Szinte minden fejezetben voltak kedvenc és utált részeim, a fejezetek közül a távol-keleti és a kártyás-sakkos volt, amiket a legjobban szerettem. Az utolsó, babaházas fejezetet pedig továbbra is a legnyomasztóbbnak tartom az összes közül.
Alice karakterével kapcsolatban most arra jöttem rá, hogy szerintem ebben a játékban ő egy abszolút pozitív hős, sokkal pozitívabb, mint az első részben. A játék első része teljesen új megvilágításba helyezte Alice Csodaországban átélt kalandjait, és ott Alice egy kicsit szarkasztikus, de szomorú lányként jelent meg, aki megjegyzéseivel sötét hangulatot teremtett. Ebben a részben viszont Alice inkább egy olyan hős, aki küzd a múltjával, újra és újra átéli a traumát, minden kezelés ellenére. Hiába fröcsög a vér a játékban, és egyre bizarrabb helyek és szörnyek tűnnek fel, Alice kijelenti, hogy nem harcolni tért vissza, és a játék folyamán többször is kifejezi a vágyát a mesés, békés Csodaország iránt. Emellett persze ott van a dühös Alice is, aki az abszolút gonosszal száll szembe. Szóval szerintem kicsit félrevezető volt a játék egyik első trailere, szerintem Alice nem egy pszichopata gyilkos karakter.
Ami az irányítást illeti, most már sikerült elég jól kezelni a játékot. Ez alkalommal gyakrabban használtam a teáskannát és az esernyőt, melyek nagyon hasznosak. Ugyanakkor még mindig sikerül mellényomni a billentyűzeten, emiatt pl. a kitérést nem nagyon használtam, és sokszor beragadt a fókusz is. Lehet, hogy egy rendes billentyűzettel vagy kontrollerrel jobban ment volna, mint laptopon. Két dolog továbbra is rendkívül idegesítő, az egyik, amikor sikerül egy pixelben elakadni, a másik pedig a kameranézetek indokolatlan váltogatása bizonyos részeken, pl. amikor fix kamerára vált egy titkos helyen, vagy amikor fix kamerára vált, hogy megmutathassa, merre kell majd menni. Értem, hogy miért van, csak néha teljesen indokolatlanul használják ezt a módszert.
Összefoglalva, szerintem jó kis játék, megéri újból végigjátszani, gyűjtögetni az emlékeket, üvegeket, vagy csak néha egy-egy kedvenc részt újra betölteni és játszani.