Hiába a megannyi legendás előd, a Final Fantasy nálam először a PSP-re kiadott FFVII spin-offal (Crisis Core), illetve a Dissidia első részével bizonyította: érdemes figyelni rá. Előbbi például olyannyira a szívemhez nőtt, hogy a mai napig az egyik legnagyobb játékélményemként tartom számon… köhmm, konkrétan elbőgtem magam rajta és emlékeim szerint, olyan 50 órát öltem bele, ami egy marokkonzolos darabnál csodaszámba ment. (PC-n már remekül futtatható emulátorokkal, szóval erősen ajánlom azt is.)
A XV. epizód pont a Dissidia pörgősebb harcrendszerét viszi tovább, (Plusz az eddigiekhez képest varázslatainkat ezúttal különböző elemek kombinálásával tudjuk összerakni.) dobva ezzel a franchise-t uraló körökre osztottságot, de ez nem megy az összkép rovására. Egy RPG esetében persze nem is erre vagyunk kíváncsiak, de minden egyéb területen is a csúcskategóriát képviseli, hiszen a nyílt világ szinte köröket ver a GTA V, a Skyrim, vagy a Dying Light-ban látott hatalmas területekre, melyek teljes egészükben bejárhatók lábon, autóban ülve, vagy akár egy csipogó, Chocobo hátán lovagolva. Magunk döntünk a haladásunk irányáról, hiszen a történet menetét bármeddig húzhatjuk fölfedezéssel és mellékküldetések teljesítésével. Ezekbe sem lehet belefásulni, hiszen tölthetjük még időnket horgászattal, fotózással, táborozhatunk, gyűjtögethetünk és főzhetünk, amiért nem mellesleg igencsak hasznos, ideiglenes buffokat kap a csapatunk. Baráti társaságunk, Gladius, Prompto és Ignis pedig mindenhová velünk tart és egy Mass Effect szintű, családias légkört biztosít számunkra a kalandozásaink során. Megnevettetnek, bátorságot öntenek belénk és még sorolhatnám, miközben párbeszédeitek végkimenetelét időnként magad formálhatod különböző választási lehetőségekkel.
Eddig túl szépnek hangzik? Igazából az is. A talentfánk is könnyedén átlátható, mégsem érezzünk semmisnek, plusz karaktereink, autónk és még maguk a Chocobók is kaptak kisebb nagyobb, külsődleges személyre szabhatóságot.
Nehéz rosszat írni róla, pedig még a felénél sem járok. Talán helyenként kissé könnyűnek hat és a sztori sem egy mestercsomó eddig, amit úgy kell kibogozni, mégis az elmúlt 10 év egyik legnagyobb meglepetése eddig, hiszen látszik rajta, hogy a készítők szíve-lelke benne van.
Ezért is írtam róla most, hogy elkerüljem az esetleges spoilerezést, így senkinek se lőjjek le fontos részleteket, akik esetleg nekivágnak eme eszméletlen kalandnak.
A barátai társaságában az esküvőjére tartó Noctis herceget a híradások figyelmeztetik, hogy az otthonát lerohanták, és elfoglalták egy békeszerződés álcája alatt, a szerelmét, Lunát és édesapját, Regis királyt pedig meggyilkolták.
Hogy felfedhessék az igazságot, és megmentsék az országot, Noctis és társai belevetik magukat egy őrült kalandba, és számos ellenféllel néznek szembe egy fantasztikus lényekkel, csodákkal, változatos kultúrákkal, és elképzelhetetlen veszélyekkel teli mesevilágban.
