Kilgores  értékelése

Van valami az AAA Playstation Studios játékokban, ami a megjelenésük napját szinte piros betűs ünnepnappá teszi a játékosok naptárjában. Olyan odafigyeléssel, kidolgozottsággal készülnek és olyan minőséget képviselnek, ami bőven a szűk elitbe helyezi őket. Így volt ez a Last of Us második része esetében, ilyen ünnepnap volt a Horizon: Forbidden West megjelenése is és számomra hasonló mérföldkő lesz a God of War Ragnarok polcokra kerülése is.

Hatalmas várakozás előzte meg a Forbidden West megjelenését, mert mondhatni szinte a semmiből a Guerilla Games olyan játékot tett le a Zero Dawn-nal, amit valljuk be, nem sokan vártak. Számomra ebbe a hatalmas várakozásba egy kevés félelem is keveredett. A legtöbb esetben a kiadók a nagy sikeren felbuzdulva görcsösen meg akarnak újulni, még nagyobbat mutatni, több mechanikát belepaszírozni a játékukba és közben elfelejtik mi is tette a játékukat igazán kiemelkedővé.

Szerencsére a félelmem alaptalan volt, mert a Forbidden West nem csak történetileg, de a játék egészét is tekintve közvetlen folytatása a Zero Dawn-nak. Kedvenc trilógiám, az Assassin’s Creed Ezio részei a remek példa erre és már-már hajlok arra gondolni, hogy a Guerilla csapata elég behatóan merítkezett ebből. Nem azért lett a Bortherhood, majd egy évvel később a Revelations hatalmas siker, mert merőben újat mutattak, pont ellenkezőleg. Tanultak az Assassin’s Creed II sikeréből, megtartottak mindent, ami működött és amit a játékosok szerettek, javítottak rajta, gördülékenyebbé tették, ahol szükségesnek érezték.

A Horizon széria pontosan ugyanezt a jól kitaposott utat követte és csak ott gondolta tovább a játékot, ahol feltétlen szükség volt rá. Talán a legtöbb kritika az első rész terepen való mozgását érte. Hiába volt rendkívül gyönyörű nyílt világunk, mászni csakis arra lehetett, amerre ki volt építve valamilyen útvonal. Ez pedig rögtön kisebbé és irányítottabbá tette a játékot. A második részben ezért jobban hozzányúltak a mászás mechanikájához és már tereptárgyakat is sokkal könnyebb leküzdeni. Azonban ezt is rendkívül okosan és tudatosan tették. Aloy továbbra sem képes mindent megmászni, nem is kell, különben nem maradna a realitások talaján… amire még akkor is szükség van, ha hatalmas gépszörnyek ellen küzdünk íjjal és lándzsával. Egyrészt frissült a Focus valamelyest, amely sokat kölcsönzött a Death Stranding-ben látott letapogatásból, így villámgyorsan láthatjuk hova és hova nem tudunk felmászni. Kisebb akadályokat le tudunk küzdeni markoló horgunkkal, amely egy új eszköz arzenálunkban. Mindez sokkal izgalmasabbá teszi a felfedezést.

A másik hatalmas előrelépés a melléküldetések terén történt. A Zero Dawn egy eszméletlenül történet középpontú játék és ez a folytatás esetében sincs másképp. Ugyanakkor egy nyíltvilágú játék esetében szükségesek a plusz tartalmak, amelyek közben vagy a történet befejezését követően is lefoglalják a játékost. Ebben sajnos a Zero Dawn nem jeleskedett, pedig a lehetőség ott volt. A Forbidden West talán itt fejlődött a legnagyobbat elődjéhez képest: minden túlzás nélkül egyes küldetések, kisebb mellékutak érdekességben, összetettségben akár az etalonnak tartott Witcher 3 felé nőtt. Rengeteg különböző interakciót vettek fel, ezek sok esetben egymásra vagy a játékbeli haladásodra is reagálnak, így nem árt néha-néha már a meghódított területekre is visszatérni. Ez az eszméletlen részletesség és figyelem az, amibe abszolút megéri energiát fektetni.

Szintén sok kritika érte annak idején a Zero Dawn arcmozgás animálását és úgy egyáltalán a párbeszédek kivitelezését. Szerencsére a készítők hallgattak a kritikákra, a karakterek mimikája lenyűgözően kifejező és van egy olyan érzésem, hogy a legcsekélyebb párbeszédeket is sokszor mocap segítségével vették fel. Ha viszont kézzel animálták, tényleg le a kalappal. De nem csak az animáció és a kamera kezelés fejlődött sokat, a párbeszédek is sokkal valóságosabbak, karakteresebbek lettek.

Már egy egész kisregényt írtam a játékról és a történetet még meg sem említettem. Szerintem nem is lenne érdemes nekem túlságosan elemeznem, meghagyom ezt sokkal inkább hozzáértő társaimnak. Egy biztos, a történet ott folytatódik, ahol korábban Aloy-t hagytuk, rengeteg kis utalást találhattunk az első részben, amiből nagyjából ki lehetett következtetni, hogy merre is fog vezetni a történet és aki hozzám hasonlóan él-hal az ilyen fajta precizmus és tökéleteségig komponált történet vezetésre, az biztosan értékelni fogja. Több, a Zero Dawn-ban megismert és kedvelt mellékszereplő szintén visszatér ebben az epizódban is és legalább ennyi új és érdekes szereplőt ismerhetünk meg. A korábbi törzsek közül is valamennyi visszatér, ilyen-olyan formában és továbbiak várják, hogy megismerhessük mi is teszi őket különlegessé.

Összességében egyértelműen az év egyik leginkább várt játéka volt ez számomra és szerencsére minden várakozásom teljesítette. Szívesen visszatérnék egy-két DLC erejéig (szerintem meg is találtam hol fog adott esetben kezdődni), illetve, hogy merre veszi az irányt Aloy útja a várhatóan záró epizódban. Mind történetben, mind fizikai értelemben.