Umineko When They Cry – Answer Arcs (2017)

21 nappal több, mint egy év alatt sikerült befejeznem ezt a monstrumot. Az Umineko az az eset, hogy vagy regényt írsz róla, vagy semmit. Minden egyes epizód után írnom kellett volna róla (jó sokat), ha egy valamire való értékelést akarnék kiadni a kezemből, lehetetlen egy ekkora alkotásról „egyszerre”, mindent átölelve beszélni (főleg, ha egy évig tartott a „fogyasztása”). Szóval olyan dolgokat kapásból kihagyok, mint pl. a megismerkedésem az Uminekoval (már a félresikerült anime-adaptációban is láttam a végtelen potenciált); a visual novel médiumának elhelyezése a művészetben (ezt most olvasod, nézed vagy játszod?), a nagyközönség hozzáállása, a benne rejlő lehetőségek vagy éppen a korlátai; illetve – nyilvánvalóan – az elemzést. Mégis úgy érzem, hogy bűn lenne nem írni róla, úgyhogy itt hagyok valamit, a tiszteletem és hálám mindenképpen.

Az Umineko minden idők egyik legnagyobb írói vállalkozása, és ezt nem a hatalmas terjedelemre értem (elvileg hosszabb, mint Proust főműve), hiszen vizuális regényeknél ez nem példátlan, hanem a számtalan stílusirányzat, műfaj felhasználására, valamint a – szavak nincsenek rá, mennyire összetett – narratívára, koncepciók / filozófiai kérdések páratlan megjelenítésére, lenyűgöző forma és még lenyűgözőbb tartalom összeolvadására.
Végre megtaláltam azt a művet, ami ugyanannyit mond a művészetről, mint az életről, nem kerekedik felül egyik a másikon, tökéletes az egyensúly. Szinte minden benne van, ami (szerintem) leglényegesebb a világ/ember nagy kérdéseit illetően, úgyhogy merem hasonlítani a (megint csak szerintem) legnagyobb alkotásokhoz. Nem mintha nem lenne mind eredeti remekmű, arról van szó, hogy ezek jutottak el a nagy „lényeghez”, így bizonyos szempontból ugyanazt a nyelvet beszélik (az Uminekoban pedig van egy utalás arra, hogy az író elfelejtette külön történetekként kezelni a különböző alkotásokat):
Faust: Az emberiségköltemények egyetemességével, szféráival, az egész világot magába foglaló monumentalitással előadott ördögi utazás az abszolút megismerés, az ember számára elérhetetlen megelégedés felé.
Alice Madness Returns: Pszichológiai merülés a lélek világának mélyére, Csodaország megbomlása a legyőzhetetlen(nek tűnő) külső-belső konfliktusok által, majd a „saját valóság” megteremtése. Egyben a parafrázis etalonja, ami párhuzamba állítható az írói tradíciókhoz való viszonyulással, az Umineko egyik fontos kérdésével.
Twin Peaks széria: A mű, mint élő organizmus. Saját univerzum, saját nyelvvel (szimbólumok). Metafikció, a történet saját működését értelmezi, egy ponton kifordul önmagából, és kérdéses, hogy van-e visszaút. Egyben a krimi/mystery műfaj dekonstrukciója, annak minden rideg szadizmusát és – be kell látni – izgalmát magába foglalva, de a „szív” összetevő hozzáadásával a magasművészetbe emelve. (Fontos különbség, hogy a Twin Peaks-szel ellentétben az Umineko tiszteleg is a krimi előtt, de hasonlóképpen lerántja a leplet a káros oldaláról) A „nyomozás” jelképes, egyenlő azzal az igazságkereséssel, a hajtóerővel, amitől és amiért mi emberek élünk.

Az Uminekoban az érzelemskála minden árnyalatával találkozni, hihetetlen mennyi különböző hangulatot képes teremteni (ugyanez elmondható a zseniális zenei aláfestésről, ahol a szimfonikustól a rave party-ig minden megtalálható). Van itt klasszikus krimi, posztmodern nyakatekertségek, misztikus- és pszichológiai-horror, fantasy, románc, realisztikus „sírós” dráma, „mindent megkérdőjelezel”-egzisztenciális dráma, battle-shounen, filozófiai diskurzusok, humor, nyugis mindennapi élet / slice of life.
Olyan írói ötletekkel, megoldásokkal él, amiért más a veséjét eladná. Pár példa:
– Képes volt felhúzni ezt az érett sztorit a battle-shounen formulára. Itt is van power-system, csak kicsit más…: Dióhéjban, nagyon leegyszerűsítve: egy ember és egy boszorkány vitázik ugyanannak a rejtélynek / krimi történetnek a variációin. Az ember be akarja bizonyítani, hogy a rejtély kézzelfogható bizonyítékokkal, logikus érvekkel megmagyarázható, míg a boszorkány azt állítja, hogy mágiával kivitelezték a bűntényt, tehát nincs megoldás; ez az összecsapás, ami egy metaforikus térben játszódik. A fegyverek: az ember a „Blue Truth”-t használja, ami az interpretációt jelöli, a boszorkány a „Red Truth”-t, az abszolút igazságot, amivel ledöntheti az érveket. ( A „szürke” betűkben nem lehet megbízni, a mi világunkban persze csak ezzel találkozunk..)
– A szférákkal is játszadozik: a történet során többször is szembesülünk azzal, hogy a mű világának határait mennyire nem ismerjük, mindig van nagyobb egység, erősebb boszorkány. Így kerül párhuzamba az emberiségköltemény a battle-shounennel.
– Említettem a variációkat: ugyanis a 8 epizód alatt a történet alapjául szolgáló Rokkenjima-bűntény mindig újraindul, más tálalással. Ez esetben a ciklikus világszemlélet és a neverending shounen folytonos önismétlése kerül egymás mellé.
– A vizuális regény itt úgy fér bele a „videójáték” kategóriába, hogy Ryukishi07 részben úgy tekint a művére, mint egy mind-game az alkotó és befogadó között. Ez duplán adja magát, mivel reflektál az egyfajta logikai játéknak betudható krimikre, valamint a metafikcióra, amely ledönti a határokat művész és befogadó között. Itt a tét, hogy megérted-e a történetet, vagy sem.
– Az első négy epizód (Question Arcs) tartalmazza azokat az információkat, „nyomokat”, amelyek segítségével megfejthető a történet, bár nem hiszem, hogy ez bárkinek is sikerült. Szóval elkészült még másik 4 epizód (Answer Arcs), ami egyben a Question Arcs elemzése, és folytatása. Tehát újabb „játékok” következnek ugyanazokkal a szabályokkal, és így vezeti a befogadót a megoldás felé.

Bármennyire is dicsérem, mégsem mehetek el az Umineko hibái mellett. Valahol a 4. epizód környékén olyan összetetté válik a mű, hogy azt szinte lehetetlen összefogni, Ryukishi07 sem képes teljesen az irányítása alatt tartani (ráadásul relatív rövid ideig, 3 és fél évig dolgozott rajta). Szerencsére a történetet ez nem érinti, de narráció és pacing terén akadnak problémák. Van pár rész, ahol valóban kínszenvedés olvasni; elmondja többször ugyanazt, de nem a fontos dolgokról beszél, vagy átesik a ló túloldalára stílusgyakorlat terén, és felesleges – szó szerinti – shounen-harcokat látunk (nem kell mondanom, hogy állóképekkel ez egy idő után egyáltalán nem érdekes). A szereplői szólamok végig tökéletesek, de a „legfelsőbb mesélő” stílusa, főként az Answer Arcs epizódjaiban, gyakran erőtlen, unalmas. Értem én, hogy a rávezetést akarta ezzel megoldani, és sokan még így is félreértették, de ettől volt, hogy egyenesen amatőrnek érződött a narrátor. Ezzel ellentétben szerencsére tele van gyönyörűen megírt részekkel is: egy előkelő család ebédjelenetét hihetetlen aprólékossággal rajzolja meg; az intrikával teli konferenciák sötétsége a képernyő elé szögez; Kinzo múltjában a háborús hangulat tűpontos; egy üldözős jelenetnél azt hittem, Jókait olvasok – és ezek csak random példák, tényleg nem arról van szó, hogy Ryukishi narrációja összességében nem lenne kiváló, de az ingadozásai miatt alulmaradna esztétikai szempontból, ha szépirodalmi remekművekkel vetném össze. De én nem akkor sorolok valamit a legjobbak közé, ha hibátlan, és a tartalommal olyasmit ér el az Umineko, amit idáig semmi. És nemcsak felveti a kérdéseket, nemcsak ábrázolja a problémákat, választ is ad rájuk, ami iszonyatosan ritka. A VN mottója jól megfogalmazza a helyzetet: „Without love, it cannot be seen”. Mivel én szeretem ezt a történetet, úgyis félremagyarázom a hibáit, vagy elnézek fölöttük a csodálatos üzenet miatt. Aki pedig nem tudta élvezni, az csak a hibákra koncentrál, és ahhoz nem fog eljutni az üzenet soha. Sok savat kapott annó, az elitisták jelentős része most sem ismeri el, ugyanakkor kisebb kultusz alakult ki körülötte, nagyon megoszlanak a vélemények róla. Nem mintha engem kicsit is befolyásolna, de azért a tény, hogy Urobuchi Gen (Japán legjobb forgatókönyvírója) és Nisio Isin (technikailag, Japán és sztem korunk legjobb írója) nagyra tartják, megnyugtató.

Az Umineko az igazság kettős természetéről szól. Ezért nem csak a médium szokásaiból adódóan kínál fel kettő befejezést. Az egyik boszorkány vörös betűkkel kimondja, hogy ennek a történetnek nem lesz happy endingje. Erre érkezik a válasz:
„Who gets to decide what makes a happy ending?”

14/10. Life-changing élmény. Az Umineko a fikció csúcsa. Ez számomra a „Golden Truth”.