The Mask (1995)

Szóval Jim Carrey klasszikusának adaptációja… És sajnos a legtöbb filmfeldolgozáshoz hasonlóan ezt is csak „tisztességes kisiparosmunkának” tudom hívni. A kinézete egyébként nagyon rendben van, a pályáknak megvan a saját arculatuk, szépek, ugyanakkor maguk a szintek grafikailag nem túl változatosak. Ez azért egy labirintusszerű pályákkal játszó műben nem annyira szerencsés dolog. A zenék egyszerűek, de elég mókásak, így jól mennek a játékhoz. Ahol a legtöbb pontot bukja a dolog, az a játékmenet. Először is, szegény Maszk mozdulattárháza igencsak limitált. Tud ütni, tud kalapáccsal a földre ütni, nagyot ugrani, dudálni meg forgószéllé változni (ami nem védi meg kb. semmitől, de legalább elég gyors lesz tőle). De a sima ütésen és a sima ugráson kívül minden mozdulat úgynevezett morph-pointba kerül. Szerencsére ez 50 pontig mindig visszatöltődik, mert különben lehetetlen lenne a játék, de alapvetően az jó dolog, hogy a pályák tele vannak bónuszokkal, gyógyításokkal. Viszont nagyon idegesített, hogy hősünk nem tud sem hajolásból, sem ugrásból támadni. Azért ez gáz, főleg egy olyan figuránál, akinek hivatalosan az adja a vonzerejét, hogy bármit meg tud tenni. Hát persze… Ezenkívül nem tetszett, hogy az ellenségek hogy működnek: kb. kétféle van. Az egyik nagyon veszélyes, ugrál veszettül és szinte bárhogy meg tud sebezni. A másik ugyanez, de egy sikeres ütés után folyamatosan verve teljesen lebénul. Mindkét fajta pofátlanul sok életerő ponttal rendelkezik, így az első frusztráló, a második unalmas lesz. És persze nagyon gyakori, hogy egy új helyszínre jutva (ajtón, platformvégről leugorva stb.) kivédhetetlenül kapjuk a kést az oldalunkba, mert semmilyen védekező mozdulatunk nincs. A főellenségek külön kategória: nehezek, mert gyorsak, erősek, és alig lehet sebezni őket. Az utolsó boss, ami alapvetően a legötletesebb a játékban, simán 10+ percig tart. Pedig alapvetően a játék meg nagyon is rövid.
Szóval egynek jó, de sajnos azért nem győzött meg túlzottan.