Schim (2024)

A SCHiM egy platformjáték, amelyben minimalista, mégis aprólékosan kidolgozott városi tájakon kell ugrálnunk a célig kis árnybékánkkal. De huzamosabb ideig csak más dolgok árnyékaiban maradhatunk meg. Önmagában az atmoszféra megnyugtató, hiszen mind a városi képek, mind a zenék ráérősek, nyugodtak, kellemesek. Jó egy ilyen világban kalandozni… vagyis hogy jó lenne, de sajnos pont az a kritikám, hogy míg a SCHiM esztétikailag egy elsőrangú élmény, játékként már kevésbé vagyok kibékülve vele. Ugyanis nagyon lineáris, van egy cél, és csak egyféleképp tudjuk teljesíteni. A pályák aránytalanok, vannak félórásak, de vannak szó szerint pár másodperc alatt átvihetőek. A játékmenet viszont sok helyen nagyon nehézkés. Van, hogy egyik kameraállásból sem látunk semmit, a mentési rendszer borzasztó frusztráló, néha vért izzadva megvan egy nehezebb rész, de ha utána sikerül befürödni egy félig-meddig kivitelezhetetlen ugrással, akkor kezdhetjük elölről az egészet. És rengeteg az időzítős puzzle, ahol random mozgó tárgyak segítségével kell egyik oldalról átjutni a másikra, de ha elrontjuk, akkor van, hogy hosszú percekig semmi nem jön. Szóval minden szempontból azt mondom, hogy bár jó érzés nyomkodni a gombokat, vannak kifejezetten kreatív részei (a golfozós emberes pl. nagyon jó lett, mint ahogy az utolsó néhány pálya feszült, izgalmas légköre is üdítő változás a végére), de összességében mégis nézni sokkal jobb élmény, mint játszani vele.
Minden pályán el van rejtve egy-két bónusztárgy, de az említett játékkonstrukció miatt szerintem ez sem egy izgalmas kihívás, őszintén megmondom, hogy míg az alapjátékot jó érzés volt teljesíteni a helyenként roppant idegesítő dolgok ellenére is, addig a secretek megtalálását, főleg ilyen nagy mennyiségben már nyűgnek éreztem.
6 és 7 pont között mozog nálam, a külcsíny és az alapvetően kiváló hangulat miatt mégis inkább felfelé vinném a csúszkát.