Lufia II: Rise of the Sinistrals (1995)

Mindenki ismeri a Final Fantasy V, Final Fantasy VI (3), Chrono Trigger, Earthbound játékokat, és mindenki úgy gondolja, ezek voltak a SNES nagyágyúi. És igazuk is van, de ezen a listán igenis méltó helye lenne a Lufia második részének. De talán az ismeretlen készítőgárda, talán a kicsit szerényebb első rész miatt ez nem történt meg. Mert való igaz, az első Lufia csak egy jó RPG volt a sok közül, a második viszont megtanulta, mik a műfaj legjobbjainak velejárói, és igyekezett túlszárnyalni őket.
A játék vonzerejét épp ezért nem a története (az megmarad a klasszikus „felbukkant néhány legyőzhetetlennek tűnő gonosz fickó, és a főhősöknek kell megküzdeni velük” kereten belül) és nem is a karakterei jelenteik (akik amúgy erősek, de semmiben sem kiemelkedőek), hanem sokkal inkább a nagyon élvezetes játékmenet. A dungeonokban ugyanis az ellenségek nem random encounter alapon jönnek, hanem karakterek jelképezik őket, akik rohangálnak a pályán, bizonyos szisztéma alapján, és hatalmas előnyt jelenthet a harcban, ha sikerül hátulról nekik menni (és ugyanígy hatalmas szívást, ha ők kapnak el hátulról/oldalról). Mindemellé elég jó logikai feladatok vannak, nem épp bonyolultak, de a nehezebbek kegyetlenül lefárasztják az embert, és igazából elég ötletesek. A nehézség talán kicsit könnyebb is a kelleténél. Elég sok felfedezendő dolog van, de a főtörténet teljesen korrektül vezeti a játékost, nem nagyon lehet eltévedni, az ellenfelek pedig pont megfelelően erősödnek, persze csak ha nem hanyagoljuk el a legyőzésüket.
Ami azonban a játék legnagyobb dobása, az a valószínűleg sokak által ismerősnek hangzó Ancient Cave. Egy speciális és opcionális barlang, ami a modern rogue-okat idézi. Egy 99 szintes labirintus, ami független szintrendszert alkalmaz (minden belépéskor 1-es szintűek lesznek az embereink, és csak azzal gazdálkodhatunk, amit odabent elértünk, de kijutva visszakapjuk a belépéskor lévő dolgainkat). A pálya randomgenerált, csak lefele tudunk menni, és az ellenfelek is egyre keményebbek, a végén már az is taktika kérdése, hogy kibe kötünk bele, hiszen nincs elég gyógyszer, hogy egy körönként háromszor támadós ellenségből álló csorda után felgyógyítsuk a csapatot (már ha valami véletlen folytán túléljük).
A játékban talán az utolsó feladat lusta egy kicsit, sok helyen nagyon úgy éreztem, hogy a szobákban lenne valami puzzle, de már csak egy bénácska ellenségre futotta, de szerencsére ez a befejező rész amúgy rövid.
Mestermű majdnem minden szempontból.