Gombfoci

Apám és bátyám mindketten őrült nagy gombfocisok voltak.
Ellenben ők még a „régi iskola” elveit vallva valódi gombokból állították össze a csapataikat, nem a bolti műanyag korongokat lökdösték. Apám kisgyerek-korától szenvedélyes gombfocis volt, és az elsőszülött fiára sikeresen át is örökítette ezt a szenvedélyét, bátyám kissrác korában állítólag sokszor egész hétvégéket játszottak végig… (nekem erről ugyebár már csak meséltek, lévén akkoriban még pajkos gondolat se voltam sehol). Bátyám még füzetben is vezette az eredményeket!
Apám csapata az Aranycsapat volt, bátyámé egy amolyan „mixelt” brazil válogatott (azaz nem egy konkrét valaha létezett csapatot rakott össze, hanem egy amolyan minden idők „all-star” gárdáját, amelyben a védelem tengelyét együtt alkotta Zico és Orlando).
Mivel a bátyám 10 évvel idősebb nálam, mire én megszülettem, sőt mire elég idős (értsd 7-8 éves) lettem hozzá, hogy engem is bevonjanak az addigra eléggé megritkult gombfoci-délutánjaikba, már mindketten vérprofik voltak, engem pedig sajnos egyikük sem tanítani akart, hanem elmagyarázták az alapszabályokat, majd azon melegében kezdhettünk is játszani, és a tanítgatás helyett inkább azt élvezték, hogy mindketten bucira vertek (mellesleg, az én csapatom egy hasonlóképpen mixelt Németország lett, de a fentiek okán nem túl sokat játszottam vele, a véreim ezzel a „majd ha 10-0-ra elverem abból majd tanul” elgondolásukkal nagyon hamar elvették a kedvemet az egésztől).
Mindez persze nem a játék hibája, ami tényleg zseniális és ötletes. Ráadásul, később, a suliban és a környékbeli srácokkal, immár a bolti műanyag korongokkal játszva (ekkor természetesen mindenhová a ’92-es bajnok Fradival neveztem) több sikerélményem is volt, de szenvedélyemmé sosem vált a gombfoci.