Első játszásra szerelem volt ez a játék, a kedvessel fel is vettük a kívánságlistánkra (és még jó, hogy jelenleg nem elérhető, addig is pihenhet a pénztárcánk). Nagyon tetszik ez az ablak építősdi, főleg, hogy hiába sikerül teljesen felépítened a kis üvegablakodat, simán lehet, hogy te jössz ki utolsóként a játékból, mert nem figyeltél oda eléggé a pontot érő tervekre. Utóbbiakat elég nehéz megvalósítani, legalábbis nekem a szín szerintivel volt problémám, mert mérlegelni kellett, hogy a közös vagy a saját cél lesz-e fontosabb (bizony volt, hogy ütköztek, felülírták egymást), melyikkel jársz jobban.
A segítségek is jól illeszkednek, szerencsére mindegyik használható a maga formájában, ha a helyzet úgy hozza. A szerencse faktort így lehet módosítani egy csöppet.
Könnyű, nem túl gondolkodós, de mégis jó kis taktikai játék, ami egyben gyönyörű is. Szeretem.

A Wolfenstein II tehát ott folytatta ahol az Old Blood abbahagyta, s habár a fő történeti szállal nem voltam maradéktalanul elégedett, de az alternatív történelmi Amerika, a világ felépítése, valamint az önironikus, cinikus és szándékosan elnagyolt narratíva a karakterek kidolgozásával együtt egy remek szórakoztatást nyújtó programot eredményez, amelyben külön piros pont, hogy a játékmenet megtartotta azokat a klasszikusabbnak ható elemeket, amelyek a mai FPS-ekből már hiányzik – a kegyetlen, véres ábrázolásmódot is ide értve. Aki egy önfeledt lövöldözésre vágyik némi taktikázással, tegyenek vele egy próbát, akiket viszont a narratíva is érdekel, azok mindenképpen üljenek le a program elé, mert nem fogják megbánni hibái ellenére is!

Értékelés: 80%

Narratíva: 80
Grafika: 80
Zene: 75
Játékélmény: 85