Hat dobókocka. Nagyon hamar nagy kedvencem lett. Csodálatos érzés, amikor egyetlen kocka elvételével olyan láncreakciót lehet beindítani, ami csak úgy árasztja a pontokat. És van valami büszkeségféle abban, amikor hangosan ki lehet mondani, hogy „negyedik forduló, kérek egy kék X-et, ezért kapok egy lila 6-os, amiért kapok egy citromsárga X-et, amiért kapok egy narancssárga 4-est, amiért kapok egy újradobást”. A legelején annak is örültem, hogy elértem a 140 pontot, ami után a játék már egyáltalán szóba áll a játékossal. Azóta már nem egyszer sikerült 300 fölötti pontszámot elérni, és az… hát, na! Az már említésre méltó. Egy szóló játék 10 perc alatt lemegy belőle, ketten is 25 perc alatt végzünk. Ami azt jelenti, hogy egymás után akár sokat is le lehet belőle játszani. Nyilván mindenkinek más a tűréshatára, de nekem nem válik unalmassá. Pedig csak hat dobókocka.

Az egyik kedvencem a sorozatból. A sorozat egy korábbi antológiával már megízlelte a 16-bites életet, de alapvetően ez volt az első igazi, és meglehetősen hosszú időre (de egyedi módon nem örökre) szóló kiszálló a 8-bites korszakból. A játék külsőre is nagyon meggyőző, tényleg nagyon jól néz ki, de ez nem ment a játszhatóság rovására, egy remekül sikerült platformjátékról van szó, sok kihívással, rengeteg titkos hellyel és nehezen megszerezhető bónusszal, és jól megtervezett főellenségekkel. Akad benne egy jópofa Ghosts 'n' Goblins utalás, egy titkos harcolós pálya, szóval minden, ami kell. A végső harc eszméletlen nehéz, szerintem simán az egyik legnehezebb korabeli főellenség. A befejezése meg alaposan lesokkolta 12 éves önmagamat :D