Nem ismerem a sima Fedőneveket (tudom, szégyelljem el magam, de tessék a páromat szekírozni, amiért mindig elfelejti elhozni őket a szülői háztól – na jó, szekírozom én), de ezt a Társas ünnepen kipróbáltuk, a kedves úgy is nagyon rá volt pörögve nyáron, hogy mi lenne ha megvennénk, mert kéne még két fős játék nekünk, én balga meg halogattam, hogy de hát tényleg olyan jó ez, megérné? Igen, naná hogy meg!
A versengő módot kihagytuk, csak a sima verzióval játszottunk. Nem tudom, melyikünk érdeme vagy szégyene, de mindig ő találta ki előbb a szavait, én egy-kettővel tuti lemaradtam. Nehéz is volt összekötni őket, mikor pl volt három hasonló haszonállat, abból egy fekete, kettő meg zöld, de szerencsére sikerült megoldani úgy, hogy egyszer sem jeleztünk gyilkost.
A kedvencem az extrém összekötések voltak, legalábbis páromnak sikerült egy találó szóval egyszerre három kódot is megfejtetnie velem, de az túl 18 karikás, hogy ide leírjam. :D

A játék története bitang jó, végig bent tartott, és segített átlendülni a játék gyenge pontjain, első sorban a tömegből kiemelni igyekvő, egyedi vizualitáson. Az engem leginkább a Life is Strange prezentációjára emlékeztető, rajzolt hátterek nagyon rendben voltak, de azok a karakter animációk nagyon irritáltak, így nem is tudtam huzamosabb ideig játszani vele.

Továbbá én egy kicsit nagyobb interaktivitásra számítottam annál, hogy a dialógus opciók közül kiválaszthattam a nekem tetszőt vagy QTE mechanikánál kattintgatok.
Illetve mivel sok történetszálat hirtelen zártak le, a történet a játék vége felé nagyon ellaposodott és míg az elején nagyon átjött ez a „befojásolom a történetet” érzés, szép lassan ez eltűnt és nagyon kezdtem érezni, hogy egy filmet nézek igazából és a döntésemtől függetlenül ugyan az lesz a kimenetel.